Szentesi sportlegendák – Szénászky János „Zsiga”…
Szentesi Élet: Új rovatunkban városunk eredményes sportolóit keressük fel egy közös nosztalgiázásra. Debütáló cikkünk főszereplője a szentesi vízilabda egyik legendás alakja, aki, bár viszonylag későn tanult meg úszni, kitartásának és alázatának köszönhetően egy sikeres generáció oszlopos tagjává vált. Szénászky Jánossal, Zsigával beszélgettünk.
Egy helyi vendéglátóegység utcafrontján vártam interjúalanyomat, közben rengeteg kérdés kavargott a fejemben, terveztem az interjú felépítését, pár perc múlva begördült az egykori vízilabdás. Még sosem találkoztunk, pedig lett volna rá alkalmunk. A kétezres évek elején kezdtem felnőtt vízilabda meccsekre járni, és Zsiga bácsi nélkül el sem lehetett képzelni ezeket az összecsapásokat. Mindig ott állt az ellenfél kapuja mögött és egy-egy szentesi gólnál örömittasan rázta a labdafogó hálót. Nem változott sokat azóta.
A bemutatkozás után megfordultak a szerepek, ő kérdezett engem. Vízilabdáztam? Melyik generáció? Kik voltak az edzőim? Miért hagytam abba? Miután kiveséztük az én sportmúltam, rátértünk az övére.
– Miért pont a vízilabdát választotta? Akkor még finoman fogalmazva gyerekcipőben járt ez a sportág Szentesen.
– Mai fejjel furcsa lehet, amit most mondok, de én nyolcadikos koromban tanultam meg úszni. Ez ’64-ben volt. Előtte, mint sokan mások labdarúgással próbálkoztam. Negyvenhatos lábam volt, jól meg tudtam rajta állni, és nem szerettek velem találkozni a társak. Aztán sosem találtak nekem cipőt, mindig kisebb méretben játszottam, ami feltörte a lábam és hagytam az egészet. Horváth tanár úr egyszer azt mondta nekem, hogy jó hosszúak a kezeim, menjek el úszni. A példaképeim is úszók voltak, Filep Aladár, Ferwagner Péter. Elkezdtem úszni, és viszonylag jól ment a mellúszás. A gyors annyira nem volt jó, sosem úsztam percen belül a 100-at. Később Rébeli Jozsó bácsi is felfedezte adottságaimat és elcsalt vízilabdásnak. Vékony legény voltam, olyannyira, hogy nem bírtam megcsinálni az első edzést. Megkértem Jozsóbá’-t, hadd menjek ki enni egy zsíros kenyeret, hogy újult erővel fejezzem be a tréninget.
– Megtalálta a számításait a vízilabdában?
– Jozsó bácsi ráhatásának köszönhetően – meg hát annak, hogy kiengedett megenni a kenyeremet – megszerettem ezt a sportágat, a közeget. Nem számított, hogy fáztunk, vagy, hogy széthajtottak minket. Persze itt sem volt előny, hogy lassabban úsztam – hiszen Pengő Laci és a legtöbb társam is percen belül úszta a 100-at, de nekem más feladatom volt a medencében.
– A 60-as évek végén, 70-es évek elején már jöttek a sikerek. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
– 1969-ben bevonultam katonának. Hál’ istennek ahogy vége volt a szolgálatnak, kiengedtek minket – engem és Soós Laci barátomat – edzésre, így mindig formában voltunk. Ennek köszönhetően ’72-ben jött az első siker, megnyertük a másodosztályú bajnokságot.
– Milyen volt a hazai mérkőzések hangulata akkoriban?
– Óriási mérkőzések voltak. A régi ötvenesben játszottunk, a közönség pedig óriási volt, belénk ordították a győzelmet. Külön varázsa volt annak a medencének. Ezer, ezerkétszáz ember szurkolt nekünk. A medence falán is lógtak.
– Egy évvel később jött az első osztály…
– Nagyon jó időszak volt. Kánaán volt. Megbecsültek bennünket, szerettek minket. Négy órát kellett dolgoznunk, a nap többi részében a vízilabdával foglalkoztunk. Már akkor is nagyon erős volt a magyar bajnokság. Csapó Dudi, Faragó Tamás, Szívós. Óriási nevekkel harcoltunk.
– Ha már harc és óriási nevek. Egy évvel később egy nyári felkészülési tornán itt Szentesen „találkozott” a Zágráb és a jugoszláv válogatott olimpiai és világbajnok óriásával, Ozren Bonačić-csal…
Egyetlen szerencsém az volt, hogy ő már 34 éves volt, de 120 kiló tömör izom. Augusztus végén, szeptember elején voltak ezek a tornák. Samu úr volt a játékvezető és elengedte a mérkőzést. A horvátok úgy voltak ezzel, hogy kisebb pofonokkal majd rendeznek minket, de mi nem hagytuk magunkat. Nos, ebből az lett, hogy rengeteg páros kiállítás volt, a végén csak 3-3 ember volt a medencékben. Kénytelen voltam betörni, mert láttam, hogy Tóth Gyula centerben harcolt, a lelátón szurkoltak, gólt kéne lőni. Kaptam egy nagy pofont Bonačić-tól, hogy nyugodjak le, ne ugráljak, de nem hagytam magam, elborultam és torkon ütöttem. Ezt már ő sem hagyta, nagy bunyó lett. Tudtam, hogy menekülnöm kell. Nah akkor lehet, hogy percen belül úsztam volna a százat (nevet). Persze a meccs után kibékültünk. Kaptam tőle egy aláírt fényképet is.
– Mi volt a varázsa ennek a sikeres csapatnak?
– Az, hogy hozzánk 10 év alatt 3 új játékos érkezett, ezáltal erős volt a kohézió csapaton belül. Mindig együtt voltunk, és nagyon éreztük egymást a medencében. Egy mozdulatból tudtuk, hogy ki merre indul, hova kell passzolni. Barátok voltunk. Utána jött a legnagyobb sikerünk 1980-ban a Magyar Kupa győzelem. Lentről, a gödörből indultunk. A Cegléd ellen kezdtünk és vezettek 6-1-re is. Onnan nyertünk és egészen a döntőig meneteltünk, ahol a Szegedet vertük 6-5-re. De előtte válogatott vízilabdázókat vertünk meg. BVSC-t és a Honvédot is kiejtettük. Óriási eredmény volt.
– Gyermekeit is a sportcentrikus életre nevelte?
– A Szénászky család emberi garnitúrája úgy találódott ki, hogy bizony mozogni kell. Feleségem, (Virágos Ilona) szorgalmasan úszik a mai napig. Minden tiszteletem az övé, nem adja 2000 méter alá. Szép sikereket ér el a szenior korosztályban. Gyermekeim is sportoltak, fiam, Zsolt is vízilabdázott, játszott külföldön is, később edző lett. Lányom, Edina sikeres teniszező. Unokáim is ezt a neveltetést kapták, ők is a sport felé orientálódtak.
– Mivel telnek a hétköznapjai?
–’91-ben a nemzetközi szerepléseknek is vége lett, és úgy gondoltam, hogy abbahagyom a vízilabdát. Még a vízműnél dolgoztam, de az egyik barátom unszolására belevágtam a méhészkedésbe. Több mint 100 családdal foglalkoztam és vándoroltam velük, Dunántúlra, Észak-Magyarországra. Nagyon szeretem a természetet és az egész szakma megtetszett. Elvégeztem a szakiskolát, felszerelést vásároltam, van gyakorlati tapasztalatom, úgyhogy ezzel telnek hétköznapjaim.
– A sporttól gondolom, nem távolodott el.
Nem ám! Ki sem teszem addig a lábam a lakásból, amíg nem tornázom. Főleg nyújtok, és a gerincemet erősítem. Fontos számomra a mozgás. Persze a sport szeretetétől nem tud megszabadulni az ember. Minden reggel olvasom a „népsportot”, tájékozódok az aktualitásokról.
Sebők Tamás
