A kezdetek
A szentesi vízilabda története egy vasúti állomásfőnök szenvedélyéből született. Nádai Géza az 1920-as években Kunszentmártonból érkezett Szentesre, és magával hozta a vízi sportok iránti rajongását. Az ő kitartásának köszönhetően 1932. szeptember 4-én, közel háromezernyi lelkes néző előtt megnyílt a Széchenyi parki 50×20 méteres versenyuszoda, és aznap rendezték meg a város történetének első vízilabda-mérkőzését is. Két évvel később, 1934-ben Nádai fia, László hivatalosan is megalapította a klubot. Játékos, edző és szervező volt egyszemélyben, a szentesi vízilabda első igazi mindene.
Az első aranykor
Mezei Gyula, Horváth László, Rúzs-Molnár Ferenc, Wolf Károly, Kun György, Nádai László, Pajtás Dénes, Kanász N. János, Haraszti Ervin
Kozák János (szakosztályvezető), Zentai Tibor, Soós László, Halász Mihály, Kádár József, Pengő László, Komlósi János, Horváth György, Rébeli József (edző), Szabó Imre, Juhász István, Szénászky János, Kurucz Márton, Szilágyi Mihály, Fülöp Tibor
A MÁV Szentes 1947-ben a szegedi SZUE csapatát 6:4-re legyőzve először vívta ki a jogot az első osztályú szereplésre. Az igazi fordulópontot azonban dr. Rébeli Szabó József hozta el: éveken át türelmesen, kizárólag helyi szentesi gyerekekből nevelt csapatot, és 1972-ben OB II bajnokként visszavezette a klubot az élvonalba. Ez a feljutás azóta is tart. Szentes több mint ötven éve megszakítás nélkül szerepel az OB I-ben, ami egy alig huszonhétezres kisvárostól egészen rendkívüli teljesítmény.
Kupagyőzelem és európai színpad
Pengő László, Horváth György, Dömsödi József, Komlósi János, Mezei József, Kucsera Gábor, Kurucz Márton, Komáromi Péter, dr. Tóth Gyula, Kozák János (szakosztályvezető), Soós László, Szénászky János, Kádár József, Vass Sándor, Fülöp Tibor
A Rébeli-generáció legnagyobb sikereit dr. Tóth Gyula edző irányításával érte el. 1980-ban a Szentesi Vízmű megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát: a SZEOL AK elleni döntőben Mezei József a félpályáról lőtte be a győztes gólt. Ez a pillanat a klub egyik legikonikusabb emléke. Kupagyőztesként a csapat nemzetközi porondon is bizonyított: 1981-ben a Kupagyőztesek Európa Kupájának döntőjébe jutott a horvátországi Splitben. Egy kisváros csapata Európa legjobbjai között. Ez máig az egyik legnagyobb férfi siker.
A női csapat születése
1983 nyarán három fiatal lány, Vincze Edit, Huff Zsuzsa és Pengő Bozsike egy sportmagazin cikkétől fellelkesülve kopogtatott az edzőknél: szeretnének vízilabdázni. Dr. Tóth Gyula vállalta a kihívást, és augusztus 20-án a Hódmezővásárhely elleni első mérkőzésen máris 6:1-es győzelem született. A női csapat hihetetlen tempóban fejlődött: alig néhány év alatt bajnoki érmeket szerzett, majd 1991-ben az athéni Európa-bajnokságon a magyar női válogatott aranyat nyert, a keretben hat szentesi játékos szerepelt.
Az európai csúcson
Fülöp Tibor (másodedző), Tóth Noémi, Sipos Ivett, Erdőháti Nagy Anett, Tóth Gabriella, Sipos Anett, Sipos Edit, Szamosi Csilla, Tóth Gyula (edző), Rafael Irén, Molnár Gyula (orvos), Rónaszéki Ildikó, Huff Zsuzsanna, Stieber Mercédesz, Vincze Edit, Debreczeni Beáta
1993. február 14-én, Valentin-napon közel kétezer szurkoló zsúfolódott be a szentesi uszodába, hogy történelmet lásson. A Hungerit-Szentesi SC a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjében az olasz Cataniát 6:5-re legyőzve Európa csúcsára ért. Ez a magyar női klubvízilabda máig egyetlen BEK-győzelme. Az ezt követő években a szentesi lányok uralták a hazai mezőnyt: 1994 és 2000 között hétszer egymás után nyerték meg a magyar bajnokságot, ami a mai napig rekord.
Új korszak
2014-ben átadták az új, 700 férőhelyes, 50 méteres fedett sportuszodát, amely ma dr. Rébeli Szabó József nevét viseli, méltó emléket állítva a klub történetét meghatározó edzőnek. A létesítmény új fejezetet nyitott: korszerű körülmények között nevelkedhet az utánpótlás, miközben a felnőtt csapatok továbbra is versenyképesen szerepelnek az élvonalban. 2024 októberében a klub kilencvenedik születésnapját ünnepelte. Kilenc magnóliafát ültettek a sporttelepen, évtizedenként egyet, legendák, edzők és szurkolók együtt. Szentes bizonyítja: a vízilabdához nem kell nagyváros. Kell hozzá szív, közösség és kilenc évtizednyi kitartás.
